11
30
2015
--

Keleti kérdés(ek)

Sokak számára tűnhet úgy, hogy az elmúlt hetek eseményei – orosz hadműveletek, francia légicsapások, EU-török-csúcs - közelebb vittek minket a közel-keleti helyzet rendezéséhez. Ez tévedés. Szereplők, felállások, súlypontok módosulnak néha, a konfliktus azonban konstans. Az egyetlen dolog, ami változott, hogy még több lett a kérdés.

Összefoghat például a nemzetközi közösség az Iszlám Állam ellen, de ha őket le is győzik, mi lesz utánuk?

Ki tölti be a hatalmi űrt, amit hátrahagynak?

Ha el is pusztulnak, pusztul-e velük együtt az eszméjük is?

Ha nem, hogyan tüntetünk el egy olyan, kézzel megfoghatatlan, csak a fejekben létező dolgot, mint egy eszme?

A kurdok, akik oroszlánrészt vállalnak a harcban, megkapják a régóta vágyott államukat?

Ha igen, mely területekből jön létre?

Maguk a kurdok megelégednek egy Szíria és Irak egy részéből létrejött állammal?

Hogy fog ebbe Törökország és Irán belemenni?

Ha a kurdoknak ezután sem lehet önálló állama, mivel magyarázzák meg nekik?

És hogyan fognak reagálni?

A törökök vajon hosszútávon mit kérnek még a segítségért?

Megússzuk Ciprus ügyét, és tényleg elég nekik, hogy várhatóan felgyorsul az EU-csatlakozásuk?

Egyáltalán, jó a mostani helyzetben az EU-nak, ha belép egy több mint 80 milliós muzulmán ország?

És úgy, hogy jövő évtől várhatóan megkönnyítik a török állampolgárok unióba való belépését?

Mi fog történni a már ott lévő, vagy visszaküldött menedékkérőkkel?

Mi lesz a törökországi kurdokkal?

Végül: mi lesz az EU-val, amelynek a keleti határa a török csatlakozással a világ legválságosabb övezetébe tolódna át?

Nem igazán látszik jelenleg olyan politikus, aki ezekre a kérdésekre tudja a választ.

Írta: nyitokapa | Tags: Címkék: török iszlám háború válság nyugat bevándorlás menekült muszlim migráció muzulmán szír migráns EU Európa Irak ISIS Törökország Szíria Közel-Kelet Iszlám Állam
| |
09
11
2015

Menekült-mobilok, és mobil menekültek

Más ez a menekültválság, mint a korábbiak voltak. Egész egyszerűen azért, mert a világ is más, mint 1945-ben, 1956-ban, vagy például a délszláv háború idején volt. Nem csak az emberek lettek mobilabbak, de az információk áramlása is felgyorsult. Az egyik leggyakoribb, provokatívnak szánt kérdés a menekültek kapcsán a „Hogyan lehet mindegyiknek okostelefonja?” A tény gazdasági hátterének boncolgatásába nem mennék bele, mint ahogy abba sem, mit árul el valakinek a világképéről, hogy megdöbben, ha egy muszlimnak mobilja van. Nem is ez most a lényeg, hanem a maga a kérdés tárgya. Inkább magyarázat ez a menekülthullámra, semmint valamiféle ellenérv. Ami az egész krízis kiindulópontja, az egyértelműen politikai konfliktus: a térben, és időben is egymást érő válságok a Közel-Keleten. Ami azonban a menekültáradatot megalapozza az nem más, mint az internet.

Nem kell hát túl mélyre ásnunk, ha értelmezni akarjuk a problémát. Hány magyar állampolgár dolgozik jelenleg külföldön, mert többet szeretne keresni? Sok. Így talán nem is kell magunkat a legyalult Szíriába, vagy épp egy nyomorúságos menekülttáborba képzelnünk, hogy megértsük ezen emberek motivációját. Szép dolog a hazaszeretet, de az európai élet még szebb. Elég, ha valaki valami olyan régióban él, ahol nagyobb a munkanélküliség, erősebben élnek a hagyományok a nőkkel kapcsolatban stb., és máris hatalmas kontrasztot lát helyzetét a nyugati világ életminőségével, szokásaival összehasonlítva. Mindezt természetesen nap mint nap az arcába tolja a média, vagy épp valami hasonló hátterű, de már Európában befutott ember facebook-profilja. Képzeljük csak el, mit érezhet egy fiatal muszlim lány, – éljen bár messze az Iszlám Államtól, vagy bármiféle ultrakonzervatív régiótól – aki nem vehet fel egy elegáns kosztümöt, vagy nem vezethet autót anélkül, hogy valaki be ne szólna neki. Min mehet keresztül az ereje teljében lévő fiatal, aki alkotna, vállalkozna, vagy legalábbis dolgozna, de nem tud, mert épp az Al-Káida, az ISIS, az Al-Nuszra Front vagy bármelyik hasonló brigád lövi szét a városát. Nem nehéz elképzelni a belső feszültséget, amit az itteni fiatalok napról-napra átélnek, ha követik például Mesut Özil facebook-oldalát.

Az vitathatatlan, hogy a jelenlegi helyzetben, akkor is lennének menekültek, ha az információáramlás a néhány évtizeddel korábbi szintjén létezne. Az internet viszont tömegessé teszi a migrációt. S mivel a netet a mai világban kiiktatni, megkerülni már nem lehet, így amíg a közel-keleti válság meg nem oldódik, és a közállapotokban sem megy végbe gyökeres változás, addig menekültáradat is lesz. Márpedig a javulás nem három nap, de nem is három év alatt fog bekövetkezni. Esetleg a népességmozgás intenzitása csökkenhet hosszútávon, ahogy kevesebb lesz a még mobil ember a térségben, ill. a táborokban – ne legyen kétségünk, ez az időszak is messze van még...

06
05
2015

Megbukunk holokausztból?

Könnyen lehet… A Pázmány Péter Katolikus Egyetem döntése, melynek értelmében a holokauszt, mint tantárgy kötelező lesz náluk, kapott hideget-meleget szakmai, és nem szakmai köröktől egyaránt. (Erről bővebben itt, és itt.)

Az, hogy egy egyetemen vannak kötelező, szakos tárgyak természetes. Mint ahogy az is, hogy vannak nem kötelező kurzusok, amik felvehetőek, és indítják őket, amíg igény, szükség van rá. A holokauszt nem egyszerű téma. Már a történelem része, de valahogy mégis velünk él, mert sokan vannak még, akik átélték. S épp ezért még mindig sok az érthetetlen (vagy pont, hogy érthető?) vita körülötte.

Sokak szerint épp az mutatja, hogy szükség van erre az órára, ahogy a diákok reagáltak rá. Előjöttek olyan gondolatok, mint a „Megbuktam holokausztból! :D”, illetve olyan is volt, akiben felmerült, hogy „holokauszttagadás-e” az aláírás megtagadása a tantárgyból. Mégsem gondolom, hogy ezek a fiatalok egytől egyig notórius holokauszttagadók lennének. A legtöbbjük, legalábbis lényegét tekintve tisztában van az eseményekkel.

Kétségtelen tény, hogy a holokauszthoz hasonló szisztematikus népirtás nincs még egy a történelemben. Viszont az is tagadhatatlan, hogy történt még sok brutális tragédia, akár a közelmúltban is, s az áldozatok ezekben is leginkább ártatlanok voltak. És itt van a lényeg! Ha a holokauszt órát mindenki számára kötelezővé tesszük, kerek perec kijelentjük, hogy a holokauszt kurzus teljesítése nélkül senki nem kaphat diplomát, s tesszük mindezt úgy, hogy a program kidolgozói a Tel Avivi Egyetem oktatói, akkor előfordulhat, hogy olyan gondolatokat is közelebb hozunk a fiatalokhoz, mint a „mindig a zsidókat kell sajnálni”, „mással nem is történt semmi tragédia” és persze a klasszikus „mindent a zsidók irányítanak”. Ez pedig már veszélyes terep.

Egy történelem szakos diák számára elemi kötelesség az átlagosnál messzemenően mélyebb tudás a témában. Nekik, akár még kötelező is lehet az óra. Más szakon tanulóknak (ők vannak többen) ez azonban nem kapcsolódik a leendő szakmájukhoz, s így érdemesebb lenne fakultatív tantárgyként elérhetővé tenni.

Summa summarum: a kötelező holokauszt óra egy nyilvánvaló jó szándéktól vezérelt, kevésbé jó ötlet, amelyet nem biztos, hogy erőltetni kellene…

03
16
2015
--

3 befolyásos nő a középkori Magyarországon

Most a hölgyek következnek! Három ismert férfit a középkori magyar történelemből bárki fel tud sorolni, nőt viszont már nem biztos. Íme három, akiknek meghatározó szerepük volt az ország életében.

Gizella királyné, Szent István felesége

Hogy Gizella, II. Henrik bajor herceg lánya milyen érzésekkel indult el arra a földre, amelyet az a keletről jött, részben még pogány nép lakott, amely nemrég még az országát dúlta, azt nem tudjuk. A kor viszonyait ismerve azonban valószínűleg nem is sokat számított, hogy mit gondol. Géza fejedelem belső problémái rendezése érdekében a szomszédjaival szemben békére törekedett, a bajorok pedig nyilván a kereszténység térnyerését várták, így kézenfekvő volt a dinasztikus kapcsolat megteremtése. Mi pedig örülhetünk neki, mert Gizellával a magyar állam kialakulásának egyik legfontosabb női szereplője érkezett a Kárpát-medencébe. Az Istvánnal 996-ban megkötött házasságuk után ugyanis Gizellával együtt bajor térítők, és lovagok is kerültek az országba. Sokatmondó a pannonhalmi kiváltságlevél alábbi mondata: „Midőn ugyanis a háborúk zivatara kitört s a németek és magyarok közt nagy villongás támadt, s kivált midőn a polgári háború veszedelme által szorongattatnám, Somogy vármegye ki akarván űzni engemet atyáim székéből, oly aggodalom fogott el, hogy lelki hánykódásaimba, mit tegyek, merre forduljak, nem tudnám…”. Vagyis az oklevél szerzője az István, és Koppány közötti háborút németek, és magyarok közötti harcként írja le. Ez így nyilván sarkítás, de jól jelzi a bajor lovagok fontos szerepét. A meghatározó papi személyek közül elsősorban Wolfgang barátot, Pilgrim passaui, és Adalbert prágai püspököt érdemes kiemelni. A hagyomány szerint egyébként nemcsak az utána érkezők, hanem maga Gizella is fontos szerepet játszott a keresztény egyház megerősítésében. A Képes krónika szerint például „midőn Magyarországon valamely egyházhoz elérkeztek, maga elé hozatta mind az Isten házában levő fölszereléseket, és évenként kijavított minden javítani való gyolcsot, bársonyt és szövetholmit.”

gizella.jpg

Sajnos István utódai alatt az özvegy királyné nem részesült az érdemeihez méltó bánásmódban: Veszprémben majdhogynem fogságban élt. Végül aztán az 1044-es ménfői csata – Aba Sámuel veresége – után III. Henrik császárral hazatért Bajorországba, s itt is fejezte be életét.

Ilona királyné, II. (Vak) Béla felesége

Ilona királynéról kicsit kevesebb tényt tudunk. Ami biztos, hogy I. Uroš szerb nagyzsupán lánya volt, és 1129 körül került Magyarországra, amikor II. István király és a szerb uralkodó megállapodása értelmében hozzáadták a megvakított Béla herceghez. Hat gyermekük született, akik közül később hárman (II.) Géza, (II.) László és (IV.) István is király lettek, még ha utóbbi kettő törvényessége véleményes is.

chronicon_pictum_p113.JPG

Ilona 1131-ben, férje koronázása után került a hatalom közelébe, és innentől befolyásos alakítója lett a királyi politikának. Ebben nyilván szerepet játszott Béla király vaksága is. Rögtön uralkodása elején, valószínűleg a királyné hathatós ösztönzése nyomán országos gyűlést tartottak Aradon. A Képes krónika idevonatkozó része így szól: „Amikor a gyűlés napján a király trónszékében ült, eljött a királyné fiaival, és a király mellé ült, azután így szólt az egész néphez: „Minden híveim, nemesek, vének, ifjak, gazdagok és szegények, halljátok! Isten mindegyikőtöknek megadta természetes szeme világát, hadd halljam hát, miért vették el urunk, a király látását, és kiknek tanácsára történt ez? Tárjátok ezt fel nekem, álljatok rajtuk híven bosszút ezen a helyen, végezzetek felőlük miérettünk. Íme, Isten a mi királyunknak két szem helyett négyet adott.” Miután így beszélt, felzúdult a nép azokra a bárókra, akiknek tanácsából a királyt megvakították; egyeseket megkötöztek, másokat megcsonkítottak. Hat­van­nyolc hitszegőt öltek meg ott kegyetlenül, és minden maradékukat ama napon lajstromba szedték, maradékaikat, fiaikat és a nőket egyaránt.” Magyarán, a krónika szerint (lásd: a fenti képen) egyenesen a királynő felbujtására mészárolták le mindazokat, akiknek köze lehetett Béla, és apja megvakíttatásához.

Ilona szerepe férje 1141-es halála után sem csökkent. Fiuk, II. Géza király ugyanis ekkor még kiskorú volt, így a tényleges hatalmat az országban Ilona, mint régens, illetve fivére Belos bán gyakorolta. Ez az állapot egészen 1146-ig fennmaradt, amikor is a németek elleni háború alatt Gézát nagykorúsították.

Ilona halálának pontos dátuma nem ismert, de valószínűleg 1146-47 körül következett be, így azt már nem érte meg, ahogy két fia, II. László, majd IV. István is ellenkirályként lép fel unokája, III. Istvánnal szemben.

Łokietek Erzsébet, Nagy Lajos édesanyja

Piast vagy Łokietek Erzsébet amolyan igazi „anyakirályné” szerepet töltött be az Anjou-kori Magyarországon. 1320-ban került ide, amikor I. Ulászló lengyel király, hogy szövetségest találjon magának külpolitikai céljaihoz, I. Károly magyar királyhoz adta lányát. A lengyel hercegnő innentől kezdve mintegy hatvan éven át meghatározó szerepet játszott a magyar történelemben.

el_bieta_okietkowna_z_dzie_mi.JPG

Sok mindent kiemelhetnénk tőle, de az egyik legfontosabb talán mégis az, hogy tőle született Károlynak a Lajos nevű fia, aki alatt később a középkori magyar állam az egyik fénykorát élte. Erzsébet 1330-ban Zách Felicián rossz emlékű merénylete során négy ujját elvesztette, mégsem rettent meg attól, hogy a politika közelében maradjon. Lengyel kapcsolatainak nagy szerepe volt például a híres 1335-ös visegrádi királytalálkozó létrejöttében. I. (Nagy) Lajos trónra kerülését követően szerepe tovább nőtt, Erzsébet szinte végig segítette, támogatta, sőt sok esetben befolyásolta fia döntéseit. 1344-45-ben például személyesen utazott Nápolyba, hogy nem kis mennyiségű arany átruházásával megnyerje az ottani vezetőket a trón várományosa, Lajos öccse, András herceg számára. Ez a vállalkozás végül kudarcnak tekinthető, hiszen bár rengeteg pénzbe került, hazatérte után Andrást meggyilkolták, s később ez váltotta ki Lajos király nápolyi hadjáratait.

Erzsébet azonban az ország belügyeire is komoly ráhatása volt. A híres 1351-es törvények - amelyek aztán nagyrészt egészen 1848-ig végigkísérik a magyar jog történetét – előbeszédének 12. paragrafusa például így szól: „Fentnevezett András király ur bullás kiváltságlevelét tartalma szerint megerősitvén, és azokat a szabadságokat a fenséges fejedelemasszonynak Erzsébetnek, ugyanazon isteni kegyelemből Magyarország királynőjének, a mi legkedveltebb anyánknak kedves akaratával és báróinknak tanácsára készséges királyi kegyelmünkből megujitván, megengedtük, hogy örökké ezeknek birtokában és élvezetében maradjanak.”

Élete utolsó évtizedére még egy komoly kaland kijutott számára. Amikor testvére Nagy Kázmér lengyel király 1370-ben meghalt, s az előzetes megállapodás értelmében Lajos örökölte a trónt, a magyar király a lengyel ügyek intézését édesanyjára bízta. Erzsébet mindössze néhány évig gyakorolhatta a hatalmat Krakkóban régensként. A lengyel nemesség nagy részét nem sikerült megnyerni, s az ellentétek végül odáig fajultak, hogy 1376-ban Erzsébet magyar kíséretéből kb. 160 embert lemészároltak. Az anyakirályné ezek után visszamenekült Magyarországra, s itt is fejezte be életét 1380-ban.

03
06
2015

3 győztes magyar csata, amiről nem hallottál

A magyar hadtörténelemről beszélgetve általában keveseknek jut eszébe ujjongani. Ez egyfelől érthető, hiszen az elmúlt bő 160 év magyar részvétellel zajlott döntő jelentőségű háborúi kevés sikert hoztak számunkra. Másfelől viszont ez több más közép-európai népre is igaz (már, ami a harctéri sikereket illeti természetesen). Összességében, a történelmünk egészét nézve viszont Nándorfehérvár ostromán kívül is szép számmal akadnak olyan csaták, háborúk, ahol magyar seregek győztek. Álljon most itt három, kevésbé ismert példa a középkori magyar állam három különböző időszakából.

Brenta menti csata

Az első tulajdonképpen a kalandozások nyitányának is tekinthető. 899-re a magyarok Pannóniát leszámítva jóformán az egész Kárpát-medencét birtokba vették. Ha már ott voltak, hát Arnulf keleti frank király gyorsan fel is bérelte őket, hogy támadják meg ellenfelét, Berengár itáliai királyt, így segítve őt a császári cím megszerzéséhez.

Eleink nem is tétlenkedtek sokat: egy körülbelül 5000 fős sereget indítottak meg, melyet feltehetőleg Árpád egyik fia vezetett. A nyár folyamán végigrabolták a Pó-síkságot, szeptemberben pedig már Berengár székvárosánál, Paviánál jártak. Berengár természetesen nem sokat váratott magára, s lovagseregével megindult a magyarok ellen. Az itáliai király azonban nem volt járatos a magyarok színlelt visszavonulásra épülő taktikájában, így amikor azok „menekültek”, Berengár a kisebb utóvédeket legyőzve lelkesen követte őket a Brenta folyó partjára, pontosan oda, ahová a magyarok akarták. Berengár szekérvárral vette körbe táborát. Szeptember 24-én a magyarok a folyón villámgyorsan átúsztatva meglepetésszerű támadást indítottak. Az agilis könnyűlovas sereggel szemben az egyébként jelentős túlerőben lévő itáliai lovagok gyakorlatilag csapdába kerültek a szekerek mögött, így harcuk rövid úton pánikszerű menekülésbe fordult át. Maga Berengár is csak közkatonának öltözve tudott visszamenekülni Paviába. A magyarok elsöprő győzelmet arattak.

Ezek után az már csak természetes, hogy – számottevő ellenállás nem lévén – a telet is Itáliában töltötték, hogy további zsákmányszerzésre kihasználhassák a helyzetet. Csak a következő év tavaszán tértek vissza a Kárpát-medencébe. Arnulf azonban még 899. decemberében meghalt, így a vele kötött egyezséget a magyarok érvénytelennek tekintették, s visszafelé jövet elfoglalták Pannóniát a keleti frankoktól.

Az 1051-es német hadjárat

A következő esemény, az államalapítás korának egy tipikus eseménye. A fiatal magyar állam az XI. században évtizedekig harcolt a német függés elkerüléséért. Ez egy rövid időszakot, az Orseolo Péter második királysága (1044-46) alatt hűbéri függést leszámítva sikerült is. Ennek a harcnak volt az egyik legragyogóbb sikere III. Henrik császár 1051-es támadásának a visszaverése.

A császári erők több irányból törtek I. András országába. Maga III. Henrik Stájerország felől a Dunántúlon keresztül tört az ország belseje felé. Egy másik sereg északabbra, a Nyitra folyóig nyomult. Az utánpótlást hajók szállították a Dunán, melyet Gebhard regensburgi püspök biztosított. A magyar erőket a király testvére, Béla herceg irányította. Sokáig kerülte a nyílt összecsapást, inkább felperzselt föld taktikáját alkalmazva engedte egyre beljebb az országba az ellenséget. Eközben egy másik sereget a németek hátába küldött, akik a Zala és a Rába völgyét megszállva elzárták Henrik visszavonulásának útját. Ami a krónikák szerint ezután történt, annak valóságosságáról megoszlanak a vélemények. A Képes krónika így ír: „Gebhard püspök eközben Győrbe érkezett, levelet küldött Henrik császárhoz, tudakolta tőle, hol várjon reá. Isten akaratából András király kóborlói elfogták és a király elébe vezették a levél vivőjét. Amikoron Miklós püspök tolmácsolásából megértették a levél tartalmát, Gebhard püspöknek feleletet írtak levélben, és azt elküldték neki holmi jövevénnyel; ez úgy tett, mintha a császár küldené, elvitte Gebhard püspöknek a levelet, melyben ilyenféle állt: „Tudd meg, kiváló Gebhard püspök, birodalmunk nagy és veszedelmes ügyei arra kényszerítenek minket, hogy Magyarországból Németországba térjünk meg: ellenségeink ugyanis megszállották birodalmunkat. Eredj hát sietve, rontsd el a hajókat, amilyen gyorsan csak tudod, és siess utánunk Regensburgba; Magyarországon ugyanis te sem vagy többé biztonságban.” Megértvén ezt Gebhard püspök, hamar Német­országba futott.” Vagyis a magyarok egy, a császár nevében kiadott hamis levéllel visszaküldték a német utánpótlást a birodalomba.

A nyílt csatát kierőszakolni még mindig nem tudó, de most már folyamatosan magyar támadásoktól zaklatott, és minden szükséges utánpótlásban hiányt szenvedő császári sereg ezután a Vértesen keresztül nyomult a remélt utánpótlás felé, ami természetesen már messze járt. (A legenda szerint a német katonák ekkor eldobált vértjei után kapta nevét a Vértes hegység.) Az ekkor már szabályosan menekülő sereget a magyarok teljesen bekerítették. III. Henrik császár megtépázott seregével végül Kapuváron át tudott kitörni a Magyar Királyságból, s október végére ért Hainburghoz, teljes vereséget szenvedve.

Fischa menti csata

A harmadik csata nagyrészt ismét csak a német hatalmi törekvések következménye volt, de már jóval az államalapítás után, a XII. századi Magyar Királyság történetében. Az ütközet előzménye röviden annyi, hogy Borisz, Könyves Kálmán elűzött feleségének a fia az 1140-es években kedvezőnek ítélte a politikai helyzetet a magyar trón megszerzéséhez, III. Konrád német királyhoz folyamodott tehát segítségért. Konrád természetesen igencsak örült volna egy hozzá hű magyar királynak, így bár fegyvereseket nem adott neki, azt megengedte, hogy német területen sereget gyűjtsön. Borisz fő támogatója ebben Jasomirgott Henrik osztrák őrgróf és bajor herceg volt.

1146-ban aztán ez a német sereg egy váratlan támadással betört az országba, és elfoglalta Pozsonyt. II. Géza magyar királynak sem kellett több, nagybátyjával, Belos bánnal azonnal sereget vezettek a város visszafoglalására, ami rövid úton meg is történt. Géza azonban ennyivel nem elégedett meg, s még az 1146-os esztendő őszén kihasználta, hogy Konrád épp Lengyelországban hadakozott, s betört osztrák területre.

A hadjáratban részt vevő seregek létszámáról egyik oldalon sem tudunk biztosat. A Képes krónika szerint Konrád, bár maga nem volt jelen, de „Németországnak majdnem minden erejét Magyarország elpusztítására indította”, Jasomirgott Henrik pedig „Szász- és Bajorország minden harcosát magával hozta”. Freisingi Ottó krónikája szerint a magyar sereg is legalább hetvenezer főből állt. A középkori viszonyok ismeretében természetesen mindkét állítás túlzásnak tekinthető, viszont jól érzékeltetik, hogy valószínűleg mindkét oldalon jelentős erők vonultak fel. A Fischa és a Lajta folyók között lezajlott csata leírását illetően azonban – egyéb forrás nem lévén – mindenképpen a krónikákra kell hagyatkoznunk.

Ami valószínűnek látszik, hogy a magyarok oldalán jobban működött a felderítés, mert míg Géza és Belos pontosan értesültek az ellenség hadmozdulatairól, addig Henrik sokáig azt sem tudta, hogy a magyarok már a Lajtán túl járnak. Amikor pedig a magyarok által felgyújtott házak füstjét meglátta, azt hitte, hogy az ellenség visszavonult, és csak saját táborát gyújtotta fel. Seregével megindult tehát a magyarok üldözésére, s így a rendezetlenül előrenyomuló német sereg egy fegyelmezett rendben feléje tartó magyar sereggel találkozott. Ennek ellenére az összecsapás kezdetben német sikereket hozott: a nehézfegyverzetű németek megfutamították a besenyők, és székelyek alkotta előhadat. Csak a Belos bán vezette fősereg kemény ellenállása állította meg őket, így itt kemény küzdelem bontakozott ki. A bánnak azonban sikerült serege egy részével az ellenség mögé kerülnie, nehéz helyzetbe hozva azt. Ekkor indult meg a II. Géza király vezette lovagokból álló tartalék támadása, amely végül eldöntötte a csatát. A németek most már menekültek, a magyarok pedig egészen a Fischa folyóig üldözték őket. Ez volt az első alkalom, hogy egy magyar sereg nyílt csatában győzött le egy nagy lovagi sereget.

02
22
2015

Reformkori "médiaháború"

Miközben zajlik a testnedvekkel átitatott médiaháború Simicska Lajos és Orbán Viktor között, képzeletben érdemes bő másfél évszázadot visszarepülni az időben. A közvélemény arra fogékony részét akkor is egy médiaháború... na jó, sajtóvita tartotta lázban, csak azt Széchenyi István és Kossuth Lajos vívta. Ennek volt egy fejezete az a cikk, amelyből egy részlet alább olvasható, s amely a Jelenkor című lapban jelent meg 1843. február 12-én Széchenyi tollából. A "Pesti Hirlap szerkesztője" a cikkben természetesen maga Kossuth. Bár jómagam nem tartom mindig szerencsésnek különböző korok hasonló eseményeit párhuzamba állítani egymással, most talán mégsem egészen indokolatlan megtenni ezt. A teljesen eklatáns stílus- és minőségbeli különbségek mellett érdemes figyelni a szerző prioritásaira is.

„Tán azt gondolja a’ nyájas olvasó, a’ Pesti Hirlap szerkesztőjének irigye vagyok? Bizony hibázik. Legelsőben is azt hiszem: elég tág tér van honunkban, mikép nem egy, nem két, de száz egyed is, mint becsületes és méltánylott, sőt felmagasztalt ember járhasson egymás mellett, a’ nélkül hogy csak egynek is aljas viszketegre volna szüksége fajulnia: másnak utját állni, vagy abba csak belé is vágni akarni. ’S aztán nem vagyok sem az élet sem az egészség olly lépcsőjén, midőn a’ pezsgő erő és az ambitio szomj személyes vetélkedések miatt tán elfojthatná a nem egészen éber keblében azon szent kötelességek érzetét, mellyekkel honunk iránt viseltetni tartozunk.

Vagy tán azt gondolja a’ tisztelt olvasó: Wesselényinek ellenem föllépte és a’ P. HIrlap szerkesztőjének tapintatlansága olly különös, olly igen nagyszerű szempontnak mutatkozik előttem, mert személyemet illeti; vagy tán annyira érzem magamat lesujtva, mikép rehabilitatiom végett, az olvasó közönségnek alkalmasint nem kevés unalmára kilencz tiz ujságlapon keresztül mindig csak egy ’s ugyanegy tárgyat hinnék mindenekelőtt vitatandónak, most midőn egyedül életkérdések körül volna kötelességünk minden tehetségünket összepontosítni? Wesselényi föllépte fájt, mód nélkül fájt lelkemnek, a’ P. Hirlap szerkesztőjének méltatlankodó önhittsége ellenben megsérté jobb érzetimet, nem tagadom; ámde azért csekély személyem elbusítása s’ bántalma, (habár gyötri is kedélyemet – mert illyen) (orvoslást) csak az idő művelhet – soha sem jő előttem, jó lélekkel állíthatom, olly magas tekintetbe, hogy miatta szembül tudnám veszteni hazánk ügyét, nemzeti nagy családunk érdekét.

Nem nem; illy nyomorult kisszerüség, illy szánakozásra méltó szükkeblűség, a’ megbusított, a’ megbántottnak szerepét venni fel, (és vagy keserű lamentókat intonálni,) vagy egyesekkel macska-viadalra kelni, most, midőn olly komolly időknek megyen elibe hazánk, és kivált vérünk, nem nem, illy gyáva vénasszonyi lelkület vagy veszekedési viszketeg, nem undokitja el egyébkint bár elég gyarló keblemet.”

10
28
2014
--

„Tiszteletet a történelemnek!”

A fenti címmel jelent ma meg egy elgondolkodtatónak szánt írás a HVG honlapján. A cikk Lázár János ünnepi beszéde kapcsán újfent a magyar néplélek azon sajátosságát boncolgatja, mely szerint gondjainkról leginkább mások tehetnek. Idő hiányában nem tudok most bele menni annak az elemzésébe, hogy mindez mennyire van így ténylegesen, s mennyire nem. Ugyanígy nem kívánom most részletezni, de meggyőződésem, hogy annak ellenére, hogy bár sok esetben megfigyelhető ez a fajta mentalitás nálunk, azért nem csak ez a jellemző, s nem is feltétlenül az emberek hibája ez. Erről most talán csak annyit, hogy a fent említett cikk véleménye kicsit ahhoz hasonlóan szélsőséges, mint amikor valaki mindenért a körülményeket hibáztatja, csak a másik oldalról.

A cikkben felsorolt események, ha nincsenek is túlságosan árnyaltan kifejtve, lényegüket tekintve a leírtak szerint történtek. Az egyetlen dolog, aminek az emlegetését ehhez a témához kapcsolódóan nem tartom szerencsésnek így leegyszerűsítve idesorolni az a Szovjetunió megtámadása. Függetlenül attól, hogy mi a véleményünk az akkori vezetésről, látni kell, hogy abban a helyzetben nem igazán lehetett okos döntést hozni, csak olyat, ami már így utólag visszatekintve, hosszútávon értelmesebb lett volna. Amikor az addig mindenkit legyőző 4 millió német katona, oldalukon a bécsi döntéseket megváltoztatni akaró kisantant országokkal, bezúdúlt a szovjet területekre, a tengelyhatalmak győzelme sokak számára valószínűnek tűnt. A magyar politika így joggal tarthatott attól, hogy az addigi revíziós sikereket kockáztatja, ha nem csatlakozik. Amit az üggyel kapcsolatban az akkori politikai és katonai elitnek fel lehet róni, az leginkább, hogy nem értették meg, Hitler legyőzésének célja olyan egységet kovácsol majd a szövetségesek oldalán, hogy esély sem volt rá, hogy a háború véget érjen a tengelyhatalmak teljes veresége előtt. S bár a Szovjetunió elleni hadjáratban való részvétel semmi lelkesedést nem okozott a társadalomban, a Trianon okozta kényszerpályán mozogva legalábbis kérdéses, hogy másképp döntött volna a vezetés még akkor is, ha mindezt megérti.

10
16
2014
--

Hideg, és még hidegebb napok

Szomorú évfordulóhoz érkeztünk. Hetven éve október 17-én vezették be a bevonuló jugoszláv partizánok a katonai közigazgatást Vajdaságban. Ami ezután történt, a délvidéki vérengzés, az tragikus, de nem előzmények nélküli, és nem is egyedülálló.

Amikor 1941 áprilisában a honvédek bevonultak a részben visszakapott Vajdaságba, szinte azonnal megkezdődtek az atrocitások. A szerb irreguláris alakulatok szórványos támadásaira a honvédek súlyos megtorlásokkal válaszoltak, aminek kb. másfél ezer halálos áldozata volt. Ráadásul a magyar nyelvű lakosság arányának javítása céljából 25000 délszláv lakost el is űztek a területről.

Mindezek persze további konfliktusokat szültek. Az év nyarától ismét felerősödött a magyar áldozatokkal járó szerb partizántevékenység. Ez vezetett végül ahhoz a razziához, ami újvidéki hideg napok néven vonult be a történelembe. Ennek során a magyar fegyveres erők több mint háromezer embert, jobbára szerbeket, zsidókat mészároltak le. Az ügyben ugyan történt felelősségre vonás Magyarországon, ez azonban nem enyhítette a szerbek bosszúvágyát.

Így érkezett el 1944. október 17. Leszámolások már korábban is történtek, ezután azonban az egész tevékenység szervezett formát öltött, s hónapokon át folyt. Hiba volna azonban mindezt egyszerű bosszúnak betudni: épp ilyen fontos tényező volt a jugoszláv kommunista hatalom fóbiája minden gyanús elemtől, s persze az a törekvés is, hogy a térség etnikai viszonyait átalakítsák. A hónapokon át tartó internálások, az áldozatok kifosztása, a vérfagyasztóan kegyetlen kínzások, ill. kivégzések végül odáig fajultak, hogy a jugoszláv vezetés már komolyan aggódott az esetleges diplomáciai következmények miatt. Tito 1945 elején rendelettel vetett véget a katonai közigazgatásnak. Az áldozatok teljes száma máig vitatott. Nagyobb részük német, és magyar volt. Utóbbiak száma öt és húszezer között lehet.

asfkjase.jpg

Bármiféle párbeszéd az ügyben nehéz, hiszen egyik fél sem tud olyan sérelmet felhozni, amit a másik ne tudna valamilyen előzménnyel megindokolni. Így van ez még akkor is, ha a Vajdaság elvesztése, nem indokolja ártatlan szerbek és zsidók megölését, s ugyanígy ez sem indokolja még ennél is sokkal több ártatlan magyar gyakran szadista megkínzását, majd megölését. A délvidéki magyarok tragédiáját a második világháború után, a vasfüggöny mögött ráadásul nemcsak Jugoszláviában, hanem Magyarországon is elhallgatni igyekeztek. Ezek után kész csoda, ami az ügy kapcsán az utóbbi időben történt. 2013-ban először a szerb parlament fogadott el egy nyilatkozatot, mely elítélte az 1944-45-ös vérengzéseket, ill. a kollektív bűnösség szellemében hozott határozatokat, majd Áder János államfő a szerb parlamentben kért bocsánatot a magyar bűnökért. A két ország államfője ezután Csúrogon közösen emlékezett meg az áldozatokról.

magyarszerb.jpg

Bár fájóan ritka, amikor ilyen témákban Közép-Európa mutat példát, ez ügyben mégis ez történt. S bár a Csúrogon elhelyezett emlékművet később megrongálták, azért az immáron rendszeres megemlékezések mutatják, hogy az erőfeszítések mégsem teljesen hiábavalók. Ez is egy olyan történet, amit elő kell szedni, és jól meg kell rágni, hogy aztán meg tudjuk emészteni. Magyarország EU-tag, Szerbia az Unióba tart. A jövőnk közös, nem építhetjük a múlt rossz emlékeire.

10
05
2014
--

Bandholtz tábornok

Áll egy szobor a Szabadság téren, amelynek története a mai naphoz, október 5-éhez kapcsolódik. Az alkotás Harry Hill Bandholtz amerikai tábornokot, az első világháború után Magyarországon tartózkodó Szövetséges Katonai Misszió tagját ábrázolja.
A háború után jóformán hadsereg nélkül maradt Magyarországon, gyakorlatilag senki sem volt, aki elejét vehette volna a megszálló román katonaság rekvirálásainak. A románok szinte minden mozdítható értéket prédának tekintettek, sőt egész gyárakat szereltek le, és szállítottak el Romániába, s általában már a vasúti vagonok sem jöttek vissza. Jól jellemzi ezeket a hónapokat a Misszió egyik angol tagjának jelentése: "A románok még a szöget sem hagyták meg a deszkában."
1919. október 5-én a bizottság együtt vacsorázott, amikor jelentést kaptak, miszerint a románok teherautókkal sorakoztak fel a Magyar Nemzeti Múzeum előtt, hogy kifosszák azt. Bandholtz erre azonnal odasietett. Mindössze egy lovaglópálcával a kezében kizavarta az épületből a román katonákat, a szövetségesek nevében lepecsételte, és bezárta az ajtókat, a kulcsokat pedig zsebre tette.
Habár az emlékére emelt szobrot a második világháború után eltávolították, 1989-ben, a románok heves tiltakozása ellenére, újra a helyére került, s azóta is ott áll...

Bandholtz tabornok szobra_2005 februar 26_125_768x1024.jpg

10
03
2014

A Rongyos Gárdáról, nagyon röviden

Kényes dolog a 20. századi magyar történelem. Nem elég, hogy sokak emlékezetében még mindig elevenen élnek személyes tapasztalatok, de gyakorlatilag nagyítóval kell keresni azokat az embereket, eseményeket szervezeteket, amelyeknek teljesen egyértelmű, egy módon értelmezhető a szerepe. Egy-két szélsőséges példától eltekintve ilyenek nincsenek. Így van ez még akkor is, ha a társadalom sok tagja - nagyjából érthető módon - világnézetéhez, vagy ami rosszabb aktuális pártállásához igazítja megítélésüket. A nagy tömegek fejében így nem sok 20. századi magyar történelmi alakról, eseményről él igazán árnyalt kép, a mítoszok, és egyoldalú értelmezések által kialakított fekete vagy fehér megítélések a jellemzőek. A utóbbi időben ilyen témában kétségtelenül a Szabadság téri emlékmű kavarta a legnagyobb vihart. Volt azonban egy másik esemény is, ami kevesebb nyilvánosságot kapott, talán mert, amihez kapcsolódik kevésbé ismert. Ez pedig nem más, mint Vámossy Tibor, egykori nyugat-magyarországi felkelő emlékművének a helyreállítása. A történet még évekkel ezelőtt kezdődött, amikor a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság jelezte, hogy a sírhely felújításra szorul. A Jobbik természetesen azonnal ráugrott a témára, és ki is tartottak mellette, annak ellenére, hogy az 1921-ben elesett egyetemista leszármazottai közben gyakorlatilag azért kérték az avatás elhalasztását, mert nem akartak velük együttműködni. A magyar média természetesen azonnal a szokásának megfelelően reagált: a szélsőjobboldali elektronikus média érzelmektől túlfűtött, pátoszos kapcsolódó cikkeit nyilván nem kell magyarázni, bal oldalon pedig olyan jelzők hangzottak el, mint "antiszemita tömeggyilkosok" (lásd: http://magyarnarancs.hu/belpol/a-kormany-szerint-kotelessegunk-apolni-a-rongyos-garda-emleket-91432), amire nyilván csak rásegített, hogy a Jobbik (és Hende Csaba honvédelmi miniszter is) következetesen Rongyos Gárda tagként beszél Vámossyról, holott a család közlése szerint nem volt az. De vajon hogyan kellene őt megítélni, ha kiderülne, hogy mégiscsak az volt?

vamossy-ti.jpg

Minderről csak azért most, mert 1921-ben pontosan október 4-én történt, hogy Prónay Pál, egy reaktivált huszárezredes, a Rongyos Gárda vezetője a háború után az osztrákoknak ítélt Nyugat-Magyarországon kikiáltotta a független Lajtabánságot...

A később elcsatolt területeken már korábban is tevékenykedtek különböző reguláris, irreguláris alakulatok. Ez, valamint a Tanácsköztársaság kikiáltása vezetett oda, hogy a békekonferencia elálljon attól a tervétől, hogy a terület hovatartozásáról népszavazás döntsön. A trianoni békével tehát Nyugat-Magyarország Ausztriához került... volna. Prónay Pál ugyanis Rongyos Gárda néven egy félkatonai csoportot szervezett, melynek célja ennek megakadályozása volt. A csoport összetétele igen vegyes volt: egykori katonák, alföldi földművesek, egyetemisták (Vámossy Tibor a Műegyetem hallgatója volt, bár mint említettem a család szerint nem volt tagja a Rongyos Gárdának) és egyszerű hazafiak mellett természetesen ott voltak közöttük Prónay, és egykori tiszti különítményesei, akik a fehérterror alatt rengeteg (a pontos számok máig vitatottak, de a teljes fehérterror áldozatainak száma mindenképp több százra rúg) zsidó, baloldali, vagy annak vélt embert kínoztak, vagy öltek meg. De csatlakozott hozzájuk még körülbelül száz bosnyák, ill. albán muszlim is Durics Hilmi Huszein vallási vezető irányításával. (Nem ez volt az egyetlen irreguláris egység a térségben: Sopront és környékét például egy ezektől teljesen független társaság, az ún. Ostenburg-különítmény szállta meg.)

1280px-Rongyos_Gárda.jpg

Ők voltak tehát, akik 1921. augusztus 28. és 1921. október 13. között - a kormány hallgatólagos támogatásával -  a nyugat-magyarországi felkelést vezették. A kaotikus viszonyok közt telt másfél hónapnak két jelentős dátuma van: az egyik augusztus 28., amikor a Rongyos Gárda tagjai Ágfalvánál fegyveres harcban megállították a bevonuló osztrák csendőröket. A másik október 4., amikor Prónay megunva a terület körüli diplomáciai huzavonát Lajtabánság néven önálló államot hozott létre a területen. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy október 11-én Velencében konferenciát szerveztek, ahol végre megállapodás születhetett Nyugat-Magyarország ügyében. A magyar kormány vállalta a terület nagy részének a kiürítését, megkapva cserébe a népszavazás lehetőségét Sopronban és környékén. Ezek után a kormány, és Horthy személyes kérése Prónay felé megtette a hatását: november elején a területet átadták, decemberben pedig Sopronban, és környékén megtarthatták a népszavazást, amelynek révén ezek a települések visszakerültek Magyarországhoz.

A most vitát kiváltott Vámossy Tibor tehát egy olyan irreguláris alakulattal együtt harcolva esett el 1921. október 6-án, amely soraiban tudott sok embert, akik finoman fogalmazva is szalonképtelenek ma már, viszont egy olyan ügyért ami a hazáját szolgálta, egy sok szempontból igazságtalan békeszerződéssel szemben.

A Rongyos Gárda története egyébként itt nem ér véget. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Gárda - mint említettem - igen vegyes összetételű volt, s korántsem lehet az egész társaságot egy kalap alá véve "antiszemita tömeggyilkosoknak" nevezni. Amikor ugyanis a Rongyos Gárda 1938-ban újjászerveződött, akkor nagyrészt a tagjai adták azt a magyar kontingenst, amelyik a sok más külföldi önkéntes alakulathoz hasonlóan az 1939-40-es téli háború során a finnek megsegítésére indult (bár tényleges harci cselekményekben itt már nem volt idejük részt venni). Ugyanígy feltűntek a lengyel Honi Hadsereg oldalán is 1944-ben a nácik elleni harcban.

Mint ebből a rövid összefoglalóból is látszik, a Rongyos Gárda története sem fekete, vagy fehér. Eleve nem sok ilyen ember van a bolygón, a 20. századi, sok részletében még tisztázatlan magyar történelemben, azonban végképp nagyon nehéz olyan alakokat találni, akiknek az említése kapcsán ne vakarnánk meg a tarkónkat. A legjobb, amit tehetünk, hogy igyekszünk a lehető legárnyaltabb képet kialakítani, és az alapján véleményt alkotni.

Blog.hu Sablonok (Népkert Kft.)